Egész jó dolog, ha a 13 órás repülőutat ébren tölti az ember. Mire a szállásomra értem, már jócskán elmúlt dél, és csak további 9-10 órát kellett kihúznom, míg végre alhattam. Az átállással így nem volt gond, kidőltem este, és másnap reggel a gyomrommal is megpróbáltam elhitetni, hogy kávéidő van.
    A lány, aki fogadott, szintén az idegennyelvi egyetemen tanul. Hinának hívják, két évvel fiatalabb nálam, és angol szakos - azért jelentkezett a programra, hogy gyakorolhassa az angolt, tehát nem tőle fogok megtanulni japánul. Egyébként, habár mindenki arra figyelmeztetett, hogy a japánok nem lesznek hajlandóak japánul beszélni velem, nem ezt tapasztaltam. A boltokban, éttermekben, hivatalokban is egyből japánul szólítanak meg. (A postán egyenesen szívatva éreztem magam.) Ha akad is egy-egy emberke, aki első találkozáskor behúzott nyakkal, bizonytalanul, angolul próbál megkörnyékezni, amint megtudja, hogy japánt tanulok, bizony nem kímél. Egy csöppnyi nénike még azt is megkérdezte, hogy japán vagyok-e! (Amikor kiröhögtem, hozzátette, hogy nem úgy nézek ki... De a lényeg: most már a japánokban is felmerül, hogy valaki felnőhet Japánban, japán anyanyelvűként akkor is, ha aranyszőke hajjal született.)
    Nos, hosszas ígérgetés után ezennel ünnepélyesen elindítom a blogot. A képekre még várnotok kell, mert időközben elvesztettem a telefonom. (Lehet, hogy erre a sztorira is kitérek majd egy későbbi bejegyzésben... de valószínűleg nem.)