Japánban akad némi okunk a félelemre: földrengések, vulkánkitörések, cunamik, taifunok, nem is beszélve a különféle vérszomjas rovarokról, pókokról, és a darabolós gyilkosokról. 
Na meg a kiotói biciklisekről. 
    Eleinte magamban kerestem a hibát, hiszen elég nehéz megszokni a bal oldali közlekedést. Próbálkoztam a KRESZ tükrözésével fejben, aztán rájöttem, hogy különösebben azt sem ismerem, meg egyébként is, itt a járda egyben bicikliút, vagy fordítva, szóval nekem ez már régen magas. 
Lehet trükközni, de előbb-utóbb rájön az ember, hogy akármelyik oldalon gyalogol, mindig akad valaki, aki szemből készül elgázolni, és még egy valaki, aki pedig hátulról támad.
Az első héten bosszantott a dolog, mert oké, napi 1-2 halálközeli élményt még felfogok poénként, de betonon nehéz sérülésmentesen vetődni, az egészségbiztosítási papírjaink pedig másfél hónapot várattak magukra. Végül rájöttem, a megoldás, ha magam is csatlakozom a bringások széles táborához. Kiotóban amúgy is borzasztó drága a tömegközlekedés, ha rendesen körül szeretne nézni az ember, nem sok választása akad. (Megjegyzés: a biciklizés egyáltalán nem „olyan, mint a biciklizés”, és igenis el lehet felejteni. De ezt most inkább nem részletezném. Feltölthetnék persze pár képet a lábamról, de ez nem egy olyan blog.)
Szóval tulajdonképpen mik is a szabályai a bicajozásnak Kiotóban, kérdeztem naivan egy helyi sráctól, Yuyától. Nem tudja, vont vállat vigyorogva, „minna jiyuu de!”, azaz „mindenki szabadon” garázdálkodhat a kétkerekűn.
Akad azért egy-két szabály, amit érdemes betartani. Ha például jelzik valahol, hogy tilos a parkolás, de 20-30 kerékpár sorakozik a tábla körül, elgondolkozunk, hogy mit is számít plusz egy. Igen ám, de időnként érkezik egy teherkocsi, amire szépen felpakolják ezeket a bringákat, majd ha sikerül kinyomoznod, hova is vitték, visszavásárolhatod a sajátod… 
Aztán persze tilos ittasan vezetni, meg utast szállítani (utóbbi talán csak ránk, újonnan érkezett külföldiekre vonatkozik, de passz... ). Ezt a szabályt is helyzettől függ, hogy mennyire veszik szigorúan, mert ha teszem azt, 15 félrészeg külföldi éjjel kettőkor egymás nyakába ül 5 biciklin, és dalolva végigteker Kiotó központján, szegény ügyeletes rendőr csak tehetetlenül biccent egyet feléjük, és szép estét kíván. Legalábbis így képzelem el a helyzetet...
    Leírhatatlan szabadságérzetet biztosít száguldozás közben, hogy se szabályok, se megkötések nincsenek, vagyis mindegyik létezik, de senkit sem érdekel, itt aztán mindent szabad biciklivel, bizony, a kiotói biciklis bontja le a japánok szabályszeretetéről alkotott sztereotípiát: ők kétkerékkel törtek utat egy régi-új eszmének. Lehet ugyan, hogy miután leparkol az egyszeri céges alkalmazott, felslattyog az irodába, ahol a főnöke porig alázza az előző napi baklövéséért, ő pedig hajlongva szidhatja magát, de nincsen semmi gond, itt egyenlőség van. Egymás mellett parkol a bicajuk, és hazafelé ugyanakkora eséllyel gázolja el egyik a másikat.