A kedves olvasóközönségem (Anya?) nagyjából tisztában van a konyhai jártasságommal, és sejtheti, hogy nem gasztroblogot indítok itten, de néhány szót mindenképp szentelek időnként a japán kajákkal kapcsolatos tapasztalataimnak. 
     Igazság szerint - bár ezt japán szakosként talán kifejezetten ciki bevallanom - viszonylag keveset erőlködtem odahaza, hogy megtanuljak pálcikával enni. Sosem értettem, hogy az öklömnyi sushit hogyan lehet ízlésesen kettéharapni anélkül, hogy a rizs szét ne essen, és még az ember orrán keresztül is az ne potyogjon. Azóta sikerült ellesnem a csínját. (Sehogy. Egész egyszerűen nem harapják ketté, hanem bámulatos lazasággal bedobják a szájukba, amit épp felcsíptek.)
Fontos, hogy ezzel indítsak. A nattó. Tanulság: mostantól hallgatok a józan eszemre. Ha látok valami bűzöldő, sárgás pépet, gyanús, hogy az íze is pocsék lesz. Szemben a kedves japán barátocskám sűrűn bólogat, hogy "oishii yo" ("finom!"), és a maga adagját eltünteti. Nincs más választásom, követem a példáját. Zola minden bizonnyal külön fejezetet szentelne annak leírására, hogy mi zajlott le a számban abban a körülbelül tíz percben, míg a trutymó lenyelésén erőlködtem. Kétségbeesetten rágtam, pedig nem is volt rajta rágnivaló, de próbáltam időt nyerni, hátha valahová kiköphetem, míg Hina félrenéz. Persze sokkal szórakoztatóbb látványt nyújtottam annál, mintsem hogy egy pillanatra is szem elől tévesszen. Nem akarok általánosítani, de Hina viselkedése alapján azt mondanám, a japánok kegyetlenek. Látta, hogy sírok, de eszébe sem jutott felajánlani, hogy esetleg hoz egy vödröt, vagy valami.
Félreértés ne essék, baromi jó kaják vannak itt, írok majd azokról is, nehogy lejárassam a japán konyhát!
Első nap egy „forgó szusi” étterembe (kaiten-zushi, 回転寿司) vitt Hina, a lényege, amint a neve is mutatja, hogy futószalagon megy körbe-körbe minden földi jó, aztán ami megtetszik, azt az ember lekapja és bekapja. Nagyjából egy árban vannak a különféle szusik, a végén aztán összeszámolták, hány tányérral fogyasztott a vendég. Rendelhetünk az asztal melletti érintőképernyős számítógépről is, ha épp olyasmi után ácsingóznánk, ami nincs a szalagon – körülbelül egy perc, és már érkezik is!
(Egyébként itt ért a nattó-trauma, de végül is nem a hely hibája volt. Hanem azé, aki kitalálta, hogy ezt meg lehet enni. Tuti kollégista volt az illető.)
Miszólevest (misoshiru, 味噌汁) is ettünk aznap, már régóta nagy kedvencem. Japánban elég olcsó mulatság, akad, ahol 50-60 jenért hozzácsapják a menühöz.. (A menzán pedig ingyér adják a kaja mellé. ) A miszóleves elkészítési módja vidékenként, sőt otthononként különbözik, és mivel abszolút nem vagyok jártas a témában, inkább nem kezdek el Wikipédiáról lesett okosságokat írni. Amit én ettem, abban éti kagyló volt, és... finom. Egyétek. (Szóltam, hogy nem gasztroblog!)
  Az említett ételek kötelező közhelyek, értelemszerűen ezekkel kellett indítanom, de egy év alatt bőven lesz mit kipróbálnom...